Ha évszázadokkal tekintünk vissza, azt látjuk, hogy a gyógyítás és a vallásgyakorlat szorosan összekapcsolódott. A mágikus személyek kompetenciája mindkettőre kiterjedt.

A keresztyén tradícióban a krisztusi parancs előírta a betegek látogatását és gondozását.

A IV. századtól a gyülekezetek betegházakat alapítottak, s ilyen módon ápolták a rászorulókat.

A középkorban kolostorokban, majd hospitályokban (Magyarhonban az ispotály elnevezés volt használatban) nyújtottak menedéket a szenvedőknek, előbb papi személyek, később laikusok gondoskodásával.

A cura animae et corporis gyakorlata megvalósította a teljes gyógyítás tudományát.

A reformáció korában hol az intézményes, hol a gyülekezeti életbe integrált beteggondozást gyakorolták.

A XVII - XVIII. századtól a szerzetesrendek kezében kezdett intézményesülni és önálló hivatássá válni a betegek ápolása.

A kórházak kialakulásához valójában a háborúk idején ellátott hadirokkantak gondozása vezetett.

A XIX. században diakóniai kórházak alakultak, majd egyre inkább a kutatás felé fordult a medicína. A gyakorlati egyetemi képzés és kutatás központja a klinika lett. Az egykor tota ars szellemében gyakorolt gyógyítás mind inkább szétvált, és a szomatikus orvoslás egyre nagyobb teret kapott. Az orvostudomány ugrásszerű fejlődése nagy távlatokat nyitott meg az emberek előtt, bezárt azonban olyan kapukat, melyek nélkül lehetetlen a teljes gyógyulás.

A XX. század elején maguk az orvosok kezdték el keresni újra a spirituális szálakat, s a betegágy mellett összetalálkozott az orvos, a pszichológus és a lelkész.

H. J. Thilo a német pásztori pszichológia egyik úttörője írja:

„Sem a lelkigondozó, sem az orvos, sem a szociális munkás

nem lehet a másikkal szemben a mindent jobban tudó,

szaktanácsokat készenlétben tartó, ’specialista’.

Sokkal inkább, mint együttműködő szülészek segédkezhetnek

a teljes valóságban felfogott ember gyógyulásánál.”

Ma az Egyesült Államokban, egy 600-800 ágyas kórházban 10-15 lelkész dolgozik. Nyugat-Európában minden nagyobb kórházban felekezetenként szolgál egy-egy lelkigondozó. Magyarországon 30 református lelkész végez főállásban lelkigondozói szolgálatot az egészségügyi intézményekben, s mellettük katolikus és evangélikus lelkészek is igyekeznek ellátni lelkészi feladataikat. Az igény pedig óriási, a pásztorálpszichológiára egyre nagyobb szükség van.

A lelkigondozás a pásztorálpszichológia gyakorlati megjelenése, funkciója közvetítő, dialogikus, a lelkipásztori tudomány és a pszichológiai tudomány összekapcsolása.

A lelkigondozás a teológiai diszciplínához tartozik, belső, elengedhetetlen tartalma a spiritualitás, alkalmazza a pszichológiai irányzatok gyakorlati terápiás ismereteit és módszereit (különböző irányultságú lelkigondozói iskolák alakultak ki, pszichoanalitikus, tranzakció analitikus, a humanista pszichológiára épülő lelkigondozás, a partnerközpontú Rogers-i gyakorlat, Gestalt terápiák, csoportterápia).

Teológiailag meghatározva a lelkigondozás alapfunkciója a megbékélés, megbékéltetés, az eredeti összhang helyreállítása Isten – ember, valamint ember – ember között, az ellenségeskedés és a kapcsolati zavar megszüntetése.

A lelkigondozás különböző kapcsolati szinteken működik:

- Transzcendentális síkon (az Istenhez való kapcsolatot illetően)

- Intrapszichikus síkon (az embernek önmagával való kapcsolatot illetően)

- Interperszonális síkon (az emberközi kapcsolatokat illetően)

- Strukturális síkon (az egymásra utalt közösségi egységek kapcsolatát illetően).

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Dr. Hézser Gábor: A Pásztori pszichológia kézikönyve. Kálvin Kiadó, Bp. 1995.;

Dr. Hézser Gábor: Miért? Rendszerszemlélet és lelkigondozói gyakorlat.

Pasztorálpszichológiai tanulmányok. Kálvin Kiadó, Bp. 2001.;

Hans-Christoph Piper: Betegágyon. Szolorg Kiadó, Bp. 1988.